Idén maratonra készültem… aztán jött valami, ami mindent átírt.😑
Szombaton futottam volna az első maratonomat, amire már májusban beneveztem és azóta készültem rá, először lélekben, aztán persze edzéssel is.🏃🏻♀️
Idén futottam először félmaratont, aztán 33 km-t, 30 km-t.🎯
Az utolsó 3 hónapban (ami inkább 2.5 lett) pedig már edzővel készültem, mert tudtam, hogy egyedül nem lenne megfelelő a felkészültségem.
A maraton előtti utolsó nagy futás (20 km) után nem engedtem magamnak pihenőt, mert “sok dolgom” volt még aznapra. Persze ezt magamnak terveztem oda…🙄
Nem tudtam pihenni és ez másnapra felébresztette a bennem lappangó bacikat.
5 nappal a maraton előtt ledöntött a lábamról.
Itt még egész nap abban a tudatban voltam, hogy oké 1 nap és lemegy. Ma pihenek és holnapra rendben leszek.
A másnapi programot is lemondtam, hogy tudjak rendesen pihenni.
De már késő volt.
És aztán bejött gondolat a fejembe: „Lehet, hogy nem fogok tudni szombaton maratont futni?”🤯
Itt az elfogadásom még zéró volt.🙅🏻♀️
A gondolat is idegen volt, hiszen májusban beneveztem, azóta tudom, hogy szombaton futni fogok.
Nem volt más alternatíva számomra.
Ez az opció eszembe se jutott.
Pedig mondták, hogy boostoljam az immunrendszeremet meg ilyesmi.
A következő 2 napban rettentő nagy belső feszültség dúlt bennem.
Az egóm és a testem ping-pingoztak vagy inkább szkanderoztak. 💪🏻😅
⛔ A testem egyértelműen jelezte, hogy ő nem szeretne futni. Nem volt erőm és egy porcikám sem kívánta a futást.
😵💫 Az egóm viszont nem tudta ezt elfogadni és elengedni a maratont.
Csak szép lassan.
2 nap volt, mire el tudtam fogadni:
nem fogok most maratont futni.
Először rettenetesen csalódott voltam..
aztán megláttam, hogy mit tanított ez nekem:
A test nem csak teljesít,
hanem üzen is.📩
Ez a pofon megmutatta nekem, hogy:
Tanuljam meg tisztelni azt, hogy mikor van ideje futni, edzeni
és mikor van ideje regenerálódni.
Most már nem csak tudom, de !érzem is:
nem az edzésből lesz erőm,
hanem abból, ahogyan visszatöltődöm, regenerálódom.🫶
