matőr futói élménybeszámoló következik az első lefutott félmaratonról, a felkészüléstől a regenerációig.
Szeretném ezúton megosztani az első félmaratonommal kapcsolatos tapasztalataimat, megélésemet, abszolút amatőr szemmel, a felkészüléstől kezdve a versenyen át a regenerációig.
A felkészülés
A felkészülésem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna vagyis inkább azt mondom, hogy ha egy futó edző megnézné, akkor nem lenne elégedett vele…
Tudtam, hogy nem lesz tökéletes, ismerem magamat és a tisztes felkészülés felé nem köteleződtem el annyira, mint a táv lefutása iránt. Nem vettem véresen komolyan a felkészülést. A félmaraton lefutását igen.
A célom annyi volt, hogy teljesítem a távot, időt nem lőttem be magamnak szigorúan. A 6:00-6:30-as csoportba neveztem, szerettem volna ebben az időintervallumban maradni. Kiderül majd, hogy sikerült-e. 🙂
Kiindulási állapot
Versenyszerűen sportoltam 23 éves koromig és a sport meg is maradt az életemben változó intenzitással. Az elmúlt 1 évben kezdtem el újra rendszeresen futni, a heti 2 röpi edzés mellett, súlyzós edzések nélkül, érzéssel.
A futást tekintve onnan indultam:
- a komfortos táv: 5-6 km,
- a „simán le tudom futni” táv: 7-8 km,
- és az „amikor összeállnak a dolgok” táv: 10 km.
A sportmúltból maradtak nyomok a testemben: a vállam és a térdeim is fájnak, az egyik térdem keresztszalaggal műtött, a másikkal is van valami olykor, de semmi kimutatható.
Szóval a térdeim néha fájnak, néha nem…
A verseny előtti napokban a műtött térdem éppen fájt, ezért kezeltem célzottan a BEMER-rel. A futás napjára elmúlt, ahogy kellett.
Az edzésterv
Nem volt pontos, kidolgozott edzéstervem, mert – ahogy említettem – amatőr futó vagyok és nem ebben az életszakaszban éppen nem szerettem volna elköteleződni egy szigorú edzéstervhez. Jobban esett követni azt, amit a testem és az éppen aktuális hangulatom, közérzetem kíván. Elköteleződtem a távhoz és hogy rendszeresen, hetente futok.
A tervem az volt nagyvonalakban, hogy futok heti 2x, fokozatosan növelem a távot és hetente emelem a „tétet”: 11 km, 12 km, 13vkm… és szerettem volna legalább 2x lefutni a 15 km-es távot előtte.
Ez végülis sikerült. Mármint a 15 km-es távot lefutni előtte, a fokozatosságot és a heti 2x futást tartani azt nem.
Eddigi egyéni rekordtávom: 15 km
10 évvel ezelőtt a testvéremmel lefutottam a 15 km-es távot egy hasonló versenyen, ez volt az eddigi maximum távom.
A verseny hetén hétfőn pedig Prágában indulás előtt egy 15 km-es városnéző futásra indultunk a párommal, ami ugyan 15 km volt, de városnéző tempóban, néha megállva és nézelődve közben. De a táv megvolt. 🙂
A futást szombaton rendezték én pedig egy két napos tréningen vettem részt azon a hétvégén, ami aznap este fél 8-kor ért véget. Szerencsére a tréning helyszíne 10 percre volt kocsival otthonról, a rajt pedig kb. 15-20 perc sétára.
Hazamentem, átöltöztem és bekapcsoltam egy 8 perces BEMER tuningot. Másra nem nagyon volt időm, nem is vacsoráztam rendesen. Sétálás közben kezdtem hangolódni a futásra. Kicsit idegeskedtem, mert a hivatalos rajtszámátvételre nem értünk már oda, de hát az elengedést jó alkalom volt gyakorolni.
Bőven időben voltunk, sikerült bemelegíteni és átvenni a rajtszámot is zökkenőmentesen.
A verseny
A bemelegítés és a rajtszámátvétel után 10 perc sorbanállás következett.
Tökéletes, meleg nyári este a Hősök terén, egy forró nap után, mozgott a levegő, épp sötétedéskor, 21:00-kor startolt el a verseny, én kb. 21:10-kor kerültem sorra.
Attila, a párom folyamatosan mondogatta nekem a rajt előtt:
“Ne fusd el az elejét. Ne foglalkozz a többiekkel, ők futni fognak!”
Ő már több félmaratonon túlvan, szóval tudtam, hogy tudja, miről beszél, de mégis azt gondoltam, hogy “Jó persze, nyilván nem fogom!”
És azt kell mondanom, hogy ezt sokkal könnyebb mondani, mint teljesíteni.
Figyeltem az elején a tempómat és legalább 1 perccel több volt a kelleténél… annyira vitt a lendület és a tömeg. Tudatosan fékeznem kellett az első kilométereken, szinte már járásnak érzékeltem a belőtt tempót, annyira vitt volna a hangulat.
A többiek közben folyamatosan előztek meg és egy versenyszellemmel rendelkező embernek bizony nem könnyű ezt tétlenül hagynia.
De hát a futás fejmunka.
Folyamatosan mondogattam magamban ezeket:
“21 km-et futok, nem velük versenyzem!”
“A cél, hogy lefussam a távot, kell az energia. Tartalékolj!”
“Attól, hogy lehagynak és elfutnak melletted ebben a pillanatban, nem biztos, hogy jobbak nálad. Nem ismered az ő céljukat, ne foglalkozz velük.”
“Nem velük versenyzel, hanem 21 km-et kell lefutnod! Sose csináltál még ilyet, nyugi, tartalékolj!”
Szóval fejben ott kellett lenni már az elején is.
A végén pedig másért.
Az egész távon volt többször kisebb mélypontom, hol fejben, hol testileg éreztem. (Aztán rájöttem, hogy igazából a testi is fejben van, legalábbis fejben tudom kihúzni magam belőle.)
A testem pedig támogat, ha megkérem.
A frissítő pontokon frissítettem mindig, ettem is (mert nem vacsiztam), néha kimozgattam picit a lábam és 2x pisiltem is. Néha új lendületet adott a párom szurkolása és a kutyusom megsimogatása.
Az utolsó harmadban jöttek az igazi mélypontok. Számszerint kettő.
Az egyik kb. 15 km-nél volt, ahol sikerült annyira jól kijönnöm belőle, hogy a következő 1-2 km meglepően könnyen ment.
Nagyon megörültem, aztán jött egy frissítőpont, ahol csináltam guggolásokat, láblóbálásokat, hogy a vérkeringés beinduljon, ne meredjen le jobban a lábam és még könnyebb legyen az utolsó 3 km.
Na ez nem volt jó ötlet.
A testem elhitte, hogy vége és szörnyű volt újra elindulnom. Sose éreztem még ilyet...
Az egész testérzetem megváltozott és a könnyű futásból életem legnehezebb futása lett. Pedig alig pár másodperc volt az egész és fejben tudtam, hogy “csak” 3 km van hátra, mégis.
Na ez az utolsó 3 km volt az igazi küzdelem, itt kellett igazán fejben ott lenni, 2 óra futás után.
1,5 km-en keresztül a lábam valami számomra új érzést, fáradtságot, fájdalmat és ellenállást mutatott, mellette pedig a mellkasom is “nehéz” volt.
De a feladás nem volt opció.
15 év sportmúlt és a versenyző, sikerorientált személyiségemnek ez nem volt opció.
És már csak kb. 1 km volt ilyenkorra hátra.
Bár eszembe jutott, hogy megállhatok, de csak azért, hogy “megnyugtassam” – vagy inkább emlékeztessem arra – magam, hogy végső soron ez is lehetséges. Nem kell azért belehalni.
Lefutottam.
És fantasztikus érzés volt.
Nekem. A lelkemnek, az egómnak, a tudatomnak.
A testem szenvedett, a fejemben pedig küzdöttem.
A célba érkezés után alig bírtam járni, állni, de még ülés közben sem lett sokkal jobb.
Sehogysem volt komfortos a lábaimnak, de legalább a térdeim nem fájtak, vagyis nem úgy, ahogy szoktak. 😀
A regeneráció
Leültem a térre nyújtani, a számomra addig ismeretlen érzéssel a lábamban.
Iszonyúan kényelmetlen volt, megterheltem. Nem volt jó sem fekve, sem ülve, állva pláne nem.
A hazaséta sem volt egyszerű.
Otthon még nyújtottam, hengereztem és BEMER-eztem.
A testemnek és külön a lábaimnak is adtam egy-egy BEMER kezelést.
Hajnali fél 2 körül feküdtem le, fél 8-kor keltem, szóval nem aludtam túl magam, de ez már értelmezhető alvásmennyiség.
Másnap reggel a felkelés még nagyon fájdalmas és “öreg nénis” volt. Látszott, hogy éjszaka történt valami…
Egyből ráfeküdtem a BEMER-re: egész test + külön a lábak is kaptak kezelést, ismét.
Alig akartam elhinni, hogy a kezelés után már a felállás sokkal könnyebb volt, mint fél órával azelőtt az ágyból. Itt-ott még éreztem a nyomokat, de már tudtam újra emberien járni.
Ezután mentem a tréningre, ahol testileg ugyan pihentem, de az egész napos ülés egy közepesen kényelmes székben azért nem volt mindig komfortos.
Mindkét térdem fájt, de nem úgy, ahogy szokott. Ez újfajta fájdalom volt, mint akiket kimozdítottak a komfortzónáikból, több és más terhelést kaptak, mint eddig.
Este ismét ráfeküdtem a BEMER matracra és kaptak a lábacskáim is kezelést, plus a műtött térdem külön.
Harmadnapra nem maradt más, csak izomláz a lábamban, nem fájtak a térdeim, az izületeim. Ezért bátran elmentem 2 órát strandröpizni a lányokkal, ami hááát, lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet. Éreztem, hogy nem úgy működik a testem, ahogy szokott.
Fájtak a lábaim, elfáradtak nagyon az edzés végére, ezért este külön kaptak egy BEMER kezelést az alap program mellett.
Szerencsére az alvás és a kezelések segítettek, negyedik napra csak az izomláz maradt és futottam egy laza 4 km-t is, csak azért, hogy emlékeztessem magam: Itt még nincs vége! 😀
Az eredmény
Idő: 02:25:40
Tempó: 6:54p/km
A kategóriában 52. lettem, ami nem számít, mert ugye nem velük versenyeztem, de na. 😀
Értékelésem
A távot két egyenlő 10,5 km-es körrel lehetett teljesíteni, egyszerre futottak azok, akik trióban, duóban és egyedül teljesítették a távot. Rengetegen voltunk, különböző céllal és háttérrel érkeztünk. Engem meglepetésként ért (mivel a felkészülésem nem volt túlspilázva), hogy majdnem pontosan ugyanannyi idő alatt teljesítettem a két kört, vagyis egyenletesen sikerült futnom.
Mivel a célom az volt, hogy ne fussam el az elejét és teljesítsem viszonylag könnyen ezt a távot, ezért nagyon elégedett vagyok.
A tempómmal elégedetlenkedhetnék egy picit, mivel kb. fél perccel jobb tempót terveztem vagyis inkább képzeltem el a fejemben (nagyon optimista vagyok:P).
Ha belegondolok és külső szemmel értékelem a felkészülésemet, az állapotomat és az aznapi körülményeket, akkor teljesen reális a futott tempóm és nem lehetek elégedetlen.
A regenerációt érzésem szerint a BEMER legalább a felére csökkentette, főleg az első 24 órában.
Köszönöm a két rajongómnak és támogatómnak, hogy végig ott voltak velem.
Nélkülük el sem mentem volna!