Felkészülés

Elhatároztam, hogy az idei szülinapomon körbefutom a Velencei-tavat, mégpedig azért, mert az pont 33 km, amennyi idős lettem.

Nagyon jó ötletnek tűnt, teljesen felvillanyozott, hogy ezt teljesíthetem. Kevésbé vettem komolyan a felkészülést ezúttal is, mint az egy hónappal ezelőtti félmaratonra. Inkább úgy mondanám, hogy ezek a kihívások számomra a felkészülések, vagyis maga az út.

Általában ilyenkor az a célom, hogy lefussak egy olyat távot, amit addig még sosem. 

A versenyeken sokkal könnyebb komfortzónán kívül teljesíteni, mint hétköznap a Városligetben. Húz a tömeg, a hangulat és nincs kifogás, nem tudom azt mondani, hogy “majd holnap”.

Ezúttal pedig nem egy versenyre neveztem be, hanem a szülinapomra húztam rá egy kihívást. Úgy gondoltam, hogy legyen valami, ha már ilyen szép számhoz érkeztem: 33.

Az edzettségi előéletemről annyit érdemes tudni, hogy eddigi leghosszabb távom a félmaraton (21km) volt, amit egy hónappal ezelőtt futottam. Részletesen itt olvashatsz róla.

A Kör

Szóval a nagy napon, kellemes időben 8:14-kor indultam. Nem egyedül mentem, természetesen a párom, legnagyobb támogatóm jött velem.

Eredetileg hajnalban terveztünk indulni, de fáradtak voltunk, későn értünk le Gárdonyra és az előrejelzés sem jelzett kánikulát aznapra, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább alszunk egy jót és később indulunk. (A ciklusom első napján voltam, ezért különösen rámfért és bátran kijelenthetem, hogy nem voltam éppen “hosszútávfutó” kedvemben.)

És elvileg 8:15-kor láttam meg a napvilágot, szóval így volt az igazi.

Ébredés után megkaptam ajándékba a menetfelszerelést (futómellény, napellenző), melegítés után pedig indulhatott is a kör.

Az idő kellemes volt, futáshoz kiváló, mert nem tűzött a nap. Erősen fújt a szél és felhős volt az ég.

Ahogy elindultunk eszembejutott, hogy mi lenne, ha minden kilométer egy évet szimbolizálna az életemből?

Ahogy futottam a kilométereket, visszaemlékeztem, felidéztem magamban az adott évhez kapcsolódó érzéseket, emlékeket.

1. kilométer ⭢ 1 éves pici én

9. kilometer ⭢ 9 éves kisiskolás Edina

17. kilométer ⭢ 17 éves lázadó Edina

26. kilométer ⭢ 26 éves útkereső Edina

.

.

.

Mondhatnánk úgy is, hogy végigszaladtam az életemen.

Nagyon izgalmas, tanulságos és megható volt. Minden évre jutott 7-9 perc.

Sokkal gyorsabban telt így az idő, szinte peregtek a kilométerek.

Teljesen más érzés volt, így elérkezni mondjuk a 20. kilométerhez, – ami a 20. életévemet szimbolizálta – mintha a kilométerek csupán a távolságot jelentették volna.

A táv elején – amikor még pici voltam – érzések, érzelmek, gondolatok jöttek inkább fel bennem, amiket nem feltétlenül tudtam kognitívan kötni konkrét eseményekhez. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget egyiknek sem, inkább megfigyelő voltam és ami felbukkant, azt elengedtem.

Ahogy egyre nőtt a kilométerek száma, úgy nőttem én is, és egyre inkább jutottak eszembe konkrét emlékek, élmények, események.

Mondanám, hogy egyre nehezedett a futás, de nem. Voltak könnyebb és nehezebb szakaszok, néha fejben volt nehezebb, néha testileg.

Csakúgy mint az életben is. Néha nehezebb, kihívásokkal teli szakaszban vagyunk, van amikor fejben, néha testileg fáradunk el, sokszor pedig könnyedén gördülnek a dolgok.

Érdekes volt megfigyelni, hogy ahogyan haladtam a körön, végül tényleg lemintázta az életemet.

Szimbolikus futás lett belőle:

• 14 kilométernél letévedtem az útról és forrtam belülről, mint amikor tini voltam. Lázadtam és önfejűen menni akartam előre úgy, hogy nem is érdekelt, hogy jó irányba megyek-e. Nem érdekelt, sőt megse kérdőjeleztem, csak haladni akartam, mert a megállás időpocsékolásnak tűnt… ugye, tipikus tini. Ennek meg is lett a böjtje, mert nemsokára vissza kellett fordulni.

• 23 évesen volt az egyik legnehezebb évem és itt futás közben is az egyik legnehezebb szakasz volt számomra. Átléptük a bűvös 21-es számot, ami az addigi maximumom volt és a testem elkezdett tiltakozni.

• 30. kilométernél szenvedtem. Nagyon nehéz volt továbbmennem, pedig már csak 3 kilométer volt hátra. Meg kellett állnom, nagyobb nyújtásra volt szükségem és a fejemben is rendet kellett tenni. Hasonlóan voltam ezzel a való életben is és a megoldás is hasonló lett: mindig csak 1 lépés.

• A 31. után viszonylag gyorsan eltelt és könnyű lett a táv vége. Már a lábam alá gördültek a méterek és a helyemre kerültem.

Számokban

Megállások, pihik: 4x összesen kb. 20 perc

1. Pákozdi frissítés: fagyi, séta (leghosszabb).
2. Aszfalt+napsütés utáni fellélegzés: 1 perc fűvön nyújtás és lábpihentetés.
3. Büfés pihenő lábzuhanyzással: itt nagyon jó lendületben voltam, de meg kellett állni frissíteni, mert messze volt a következő hely, ahol lehetőségünk lett volna rá.
4. Nyújtás a strandon: s.o.s nyújtásra volt szükségem, nagy mélypontom volt a 30. kilométer körül, ahogy már korábban is említettem. (Pozitív élmény volt viszont közben, hogy egy biciklis külön odatekert, megkérdezni, hogy rendben vagyunk-e.)

Okosóra alapján:

Távolság: 33.01 km

Összidő: 5:02:39

Edzésidő: 4:43:28

Elégetett kalória: 2034 KCAL

Átlagsebesség: 8:35 perc/km

Átlagos szívritmus: 146 BPM

Megélés, összegzés

Összességében hatalmas élmény volt 5 óra alatt végigfutni az életemen (és közben a Velencei-tavon is) és ilyen formában felidézni, visszaemlékezni, helyretenni és elengedni ezt-azt.

Tanulság, amit elviszek belőle: a kitérők az élet részei, akkor is, ha abban a pillanatban nem úgy érezzük.

Ez a futás megmutatta számomra, hogy tényleg így van, és ez nem csak egy jól hangzó sallang: a 2 kitérővel együtt lett meg pontosan a 33 km! 

Szinte méterre pontosan értünk vissza a kiindulópontunkra.

Mindig pont ott vagy, ahol lenned kell.

Korábban részt vettem egy futás mozgáselemzésen és az ott megfogalmazott hiányosságokra figyeltem menet közben. A futást magát az állóképességem bírta, mert nem volt gyors a tempó és meg is álltunk közben, de a lábam már kevésbé. Elnehezedett, húzott, dagadt, fájt… Lehet, hogy csak nem volt megfelelően felkészítve… sőt, ez biztos. Szegény lábam.❤️

Napközben már elég meleg volt, főleg a tűző napon. A bal cipő kidörzsölte a sarkamat, illetve a karom belső részét a futómellény. Az aszfalton délben futni, nem volt kellemes, szerencsére volt légmozgás, de a 30 fokot biztosan elérte a hőmérséklet. Én pedig kevésbé szívlelem a kánikulában való megerőltető mozgást, de hát most ez volt az ára az alvásnak.

(Általában inkább felkelek hajnalban futni és elektromos biciklivel tekerek. )

Az viszont nagyon jó volt, hogy hétköznap mentünk, mert kevesen voltak. Akadtak ugyan kellemetlen útszakaszok, ahol a forgalmas úton futottunk és az autók kerülgettek, de túlnyomórészt a bicikliúton mentünk, szembe a forgalommal. Néhány biciklis szurkolt, biztatott. Jól esett nagyon.

Abban a menetfelszerelésben, amit kaptam úgy néztem ki, mint egy komoly futó.

Nyújtás után megkezdtük a regenerációt a parton. Lángossal és cukros löttyel pótoltuk az elégetett kb. 2400 kalóriát, majd kidőltünk és pihentünk, olvastunk.

Erősen fújt a szél, de fekvéshez, pihenéshez pont tökéletes idő volt.

A pihenő után felkelni nem volt egyszerű, mozgásom nem volt természetes. Fájt mindenem, főleg a lábam, de a gerincem mentén is éreztem izomlázat, illetve túlterheltséget.

Az otthoni regenerációt ezúttal is a BEMER támogatta. Az izomlázam alig két nap alatt elmúlt, a gerincemet éreztem még pár napig.

Egy héttel később futattam újra először laza 4 km-es távot, 6:30-as tempóval.

Útravaló

Összességében életreszóló élmény volt.

Attilám nélkül nem sikerült volna és ezt nem csak azért mondom, mert így illik, hanem ezért, mert tényleg így van!

Nem is gondoltam korábban, de a futás is csapatsport, főleg ha az ember messzire akar menni. Ugye:

Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül! Ha messzire akarsz jutni, menj együtt másokkal! – ismeretlen

Ezer hálám neki, hogy folyamatosan kihozza belőlem azt, amit mindig is szerettem volna és teljesíthetek “extrémebb” távokat is.

Egy ilyen kihívás után már nem vagyok ugyanaz az ember.

Neked pedig azt üzenem:

Első lépés az, hogy elhidd, hogy meg tudod csinálni és akkor meg is fogod csinálni!

Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz. – Henry Ford