Az eddigi legnagyobb táv – amit életemben futottam – 15 km volt, szinte napra pontosan 9 évvel ezelőtt, az én drága ikertestvéremmel.

Ez a 10 km nekem most egy szintlépés, mert azóta volt egy térdsérülésem és évek óta csak futogattam, általában 5-6 km-t.

Tavaly a térdemmel még gyógytornára jártam és úgy voltam velem, hogy nem futhatok, maximum rövidebb távokat.

Megkérdeztem a gyógytornászt és azt mondta:

„Nehogy 32 évesen lemondjak a futásról. Fussak nyugodtan.”

Hát, mondom jó.

Szóval lefuttam a 10 km-t és az járt a fejemben, hogy én CSAK 10 km-t futottam.

Mert a párom 21-et futott, a barátnőm 14-et, egy csapattársam a hétvégén lefutotta a maratont, az UltraBalaton-os csapattársunk szintén 21 km-t futott.
Ezek után persze, hogy az volt a fejemben, hogy CSAK 10-et futottam.

Aztán megláttam egy posztot, ahol a leányzó kitűzte magának szeptemberre a 10 km-es célt.

Neki az, ami nekem most könnyen ment, az 3 hónapos cél.

Ebből a megvilágításból már nem CSAK 10 km-nek tűnt…

Minden nézőpont kérdése…

Az örök igazság a tanulság itt is: csak saját magunkhoz mérjük magunkat.

Persze, ezt mondani könnyű, tartani viszont nehéz.
Manapság egyszerre többszáz emberrel van lehetőségünk összehasonlítani magunkat és ezt meg is tesszük, automatikusan…

De azt ne feledjük, hogy a kudarcokat sokkal kevésbé hajlamosak az emberek megosztani a social media felületeken, mint a sikereket. Sokszor pedig nem látjuk azt sem, hogy hányszor bukott el az illető mielőtt elérte volna azt a sikert.

Ez megint egy nagyon jó emlékeztető volt számomra, hogy csakis magamhoz hasonlítsam saját magamat.

És örülök, hogy nyakoncsíptem magam!

Jöhet a next step